Dr. Caligari – a
fotóművész
Lucien Hervé képein az épületek életre kelnek
In:Népszabadság 2001. 24.
Engem
nagyon sokáig nem ismertek el, mint fotóművészt, s mivel Le Corbusier fedezett fel,
elsősorban építészeti fényképésznek tartottak – mondta Lucien Hervé mostani
magyarországi útját megelőzően, párizsi lakásán lapunknak adott interjújában.
Lucien Hervé Hódmezővásárhelyen, 1910-ben, Elkán Lászlóként született, és 1929
óta Párizsban él és alkot. „Képein az épületek életre kelnek”, jellemezte
találóan művészetét magyar életrajzírója Batár Attila, a New Yorkban és
Párizsban is élő építész, aki – Sasvári Edittel és Cserba Júliával együtt –
rendezte meg a régóta várt első hazai Hervé-életmű-kiállítást. Székesfehérváron
most – ugyancsak először – láthatjuk közös önálló bemutatón apa és fia műveit:
Hervé tavaly elhunyt fia, a fotó- és képzőművész Rodolf Hervé emlékére
rendezett kiállítást is.
– Az
Aki elment, és aki maradt című budapesti fotókiállításon, amellyel két éve a
Mai Manót, a Magyar Fotográfusok Házát megnyitották, ön „elmentként” szerepelt.
18 évesen, asszimiláns zsidó család fiaként, 1928-ban távozott Magyarországról.
– Igen.
Aztán egy évet Bécsben töltöttem, ahol a közgazdasági egyetemre iratkoztam be.
Az 1929-es nagy gazdasági krachra nagy tiszteletű tanáraim sem tudtak semmi
épkézláb feleletet adni, így felhagytam az ottani tanulmányaimmal, és tovább
mentem Párizsba. De családom nagypolgári mentalitása és életvitele ellen is
lázadni akartam, és döntésemben az is befolyásolt, hogy 13 éves koromtól egy
budapesti sportegyesületben, a BAK-ban birkóztam A birkózók pedig, mint tudjuk,
nem voltak okvetlenül úrifiúk, és nekem az is nagyon imponált, hogy a birkózok
közt mindenki tegezte egymást. Itt találkoztam először munkásszármazású
fiatalokkal, s ezek a kapcsolatok meghatározták későbbi politikai nézeteimet, a
baloldalhoz való csatlakozásomat.
–
Abban az időben számos magyar emigráns lett világhírű fotós. Vajon miért? Talán
a nyelvtudás híján választották éppen a fényképészetet?
–
Párizsban megismerkedtem a magyarok közül Capával és Kertésszel is, Brassait
csak futólag ismertem. Az magától értetődik, hogy a franciákban él egy bizonyos
sovinizmus azokkal szemben, akik nem beszélik jól a nyelvet. De nem a nyelv nem
tudása miatt szenvedtünk, hanem azért, mert nagyon nehéz volt a fényképezésből
megélni.
–
Miért éppen az építészet fotózásában mélyült el?
–
Nagyon nagy szerepe volt ebben is a véletlennek. 1938-ban megismerkedtem egy
hölggyel, aki az Eiffel-toronyról készített reklámtárgyak értékesítésével
foglalkozott, és engem megbízott, hogy csináljak fotókat a toronyról. Ezek
voltak első professzionális építészeti fotóim. Ő hozott össze Eiffel
unokájával, aki az Eiffel Művek vezérigazgatója volt, és aki megengedte nekem,
hogy Eiffelnek a torony építéséhez készített, a gyárban megőrzött terveit,
rajzait tanulmányozhassam. Később aztán, a háború alatt, amikor német
hadifogságba kerültem, fogolytársaimnak – többek között – Eiffel nagyon
látványos mérnöki számításainak részleteiről tartottam előadást.
–
Batár Attila 1992-ben megjelent, önnel készült interjúkötetében olvastam, hogy
az Eiffel-torony egy életen át ösztönző témája lett. Nyilván ezért is,
1939-ben, a torony felépítésének 50. évfordulóján a Match az ön képeit és
írását közölte. A 100. évfordulón, a Lausanne-ban rendezett nagyszabású
csoportos kiállítás keretében pedig fiával, a szintén fotográfus Rodolffal
együtt állítottak ki.
– A
torony szerkezete, racionalizmusa mindig vonzott. Egyetértettem Eiffellel, aki
azt mondta, hogy ami racionális az nem lehet csúnya. A toronyra is áll Le
Courbusier-nek, a néhai svájci építésznek az a tétele, hogy az építészet több
mint funkció: költészet.
–
1949-ben ismerte meg Le Courbusier-t. Ez is a véletlennek volt köszönhető?
–
1947-ben, amikor, már másodszor, kivágtak a kommunista pártból, valami munkát
kellett találnom, és találtam is egy akkor nagyon híres francia képes
hetilapnál, a konzervatív France Illustration-nál. A lapnak egy riportot
akartam csinálni az akkoriban már igen beteg Matisse-ról, aki elkezdte a
vence-i kápolna üvegablakainak tervezését. Matisse-hoz közeli barátján, a
dominikánus, Pére Couturier-en keresztül jutottam el. Couturier atyával nagyon
jóba lettünk, és neki köszönhetem 1949-ben Le Courbusier-vel való
megismerkedésemet is. Couturier az Art Sacré című neves egyházi művészeti
folyóirat főszerkesztőjeként ugyanis azt javasolta nekem, hogy fotózzam le a
Marseille-ben akkor épülő Le Corbusier tervezte lakóházat. Tudtam, hogy az
újság, mivel a főszerkesztő az építészt túlságosan avantgardnak tartja, nem
fogja leközölni a képeimet, mégis 650 darab fotót készítettem, mégpedig úgy,
hogy a felső emeletre csak létrán lehetett felmenni.
–
650 kép, ez nagyon sok, miért csinált ennyit?
– Mert
ez a módszerem. Én nagyon élvezem azt, amit látok. Máskor is, nemcsak a
fényképezés kapcsán volt ez így velem. Már gyerekkoromban is napi öt órát
gyakoroltam, amikor zongorázni tanultam. Nagyon utáltam skálázni és a
zongoratanárom, meghallván, hogy én Beethoven IX. szimfóniáját Liszt átiratában
játszom, akkor azt mondta: önnek – ha ezeket játssza – nincs szükség arra, hogy
skálázzon. Nagyon megkönnyebbültem akkor.
|
||||
– Le
Corbusier mondta, hogy Lucien Hervé képeinek köszönhetően azt is meglátta,
amire ő eredetileg nem is gondolt. 1956-ban egy önnek szóló levelében ezt írta:
„Megkaptam csodálatos könyvét. Ez igazi alkotómunka. Nagyon, nagyon szép.
Meglátni, kiválasztani a helyet és az időt, majd egyetlen kattintással
megvalósítani. Melegen gratulálok. Ez nem egyszerűen fotogenikus, ez a
legmagasabb fokú fotóművészet.” Másutt pedig dr. Caligarinak nevezte önt, és a
sötétkamrát az ön alkimista kuckójának. Ám más világhírű építészeknek, többek
között Nervinek, Gropiusnak is fényképezett. De nemcsak ezért nem lehet önt
„csakis” Le Corbusier fotósának tekinteni. Rengeteg képének tárgya: portré,
csendélet, életkép...
– No és
a véletlen, meg a szuggesztió is. Amikor kezdtem, még fogalmam sem volt az
építészetről, és az építkezésről. Egy Rolleiflex fényképezőgéppel dolgoztam,
amely – minthogy lencséje 120 fok helyett maximum csak 45 fokot tudott
fényképezni – egyáltalán nem volt alkalmas az építészeti fényképezésre. Ezért
lassanként kénytelen voltam beletanulni, hogyan lehet szuggesztióval kifejezni
valamit, anélkül, hogy azt az ember tényleg lefényképezné.
–
Van egy híres képe, az indiai Fatehpur Szikriben, még a 60-as években fotózta.
A XVI. századi mecset előtti árnyék szorításából a vakító fénybe fut egy
mezítlábas fiú. A kép most, egyedülálló építészeti megoldásként, Párizs egyik
modern kerületében, a Tolbiac utca sarkán az egyetemi könyvtár épületét
díszíti. Ez mit sugall?
– Én
mindig a díszítés ellen voltam, és sohasem használtam trükköket. Anyám hatalmas
szalonjában például, a zongorámmal srégen szemben álló vázát nagyon megvetettem
és látni sem bírtam. Az indiai fiút teljesen véletlenül kaptam le, amikor a
mogul várost akartam fényképezni. Ez a kép, amelyet Párizs 13. kerületében
néhány évre az egyetemi épület üvegfalára kifüggesztettek, nem reklám és nem is
díszítés. Építészetileg is érdekes megoldás az, hogy a kinagyított fotó a fényt
beengedi, de a külvilágot eltakarja.
– Ön
a fényképein az árnyék és a fény segítségével, és más kontrasztokkal teremti
meg a feszültséget. Ma a fotós készen kapja a drámát...
–
Nagyon fontosnak találom azt, amit Shakespeare más szavakkal ugyan, de valahogy
így fejezett ki: ha az ember elmesél valamit, akkor elvon, ha sugall, akkor
hozzáad. Vagyis igaznak tartom egy német építész mottóját: a kevés az több, a
legkevesebb a legtöbb. Én állandóan erre törekszem.
–
Most is fotózik?
–
Állandóan, a mai napig. Nemrég – a mozgásszervi betegségem miatt – a lakásom
belsejét fényképeztem.
–
Min dolgozik?
–
Valamin, amin sohasem hittem volna, hogy valaha is dolgozni fogok. Szememre
hányták, miért nem írok magamról egy önéletrajzot.
– A
fotói magáról is szólnak. Kellenek hozzá szavak is? A fotóiban benne van az
élete, nem?
– Nem
teljesen. Bár a fotóim tükrözik a múltamat, mégis sok minden hiányzik. A szó az
életemhez kell.
Bőhm Ágnes
Bodnárné
Hódmezővásárhelyi előadás pesti vendégségben
In: Népszabadság 2001. IX. 28.
Szerencsétlen
sorsú paraszttragédia. Káin és Ábel 1926-ban címmel paraszttörténetet ír Németh
László egy felvonásban. Józsi, Pethesék „paraszt fia” féltékeny Péterre,
„tanult” fivérére. Munkára szorítaná. Az nem megy. Haragjában pofon vágja. Az
összeütközés itt elakad. Mivel az egyfelvonásos kézirata Gellért Oszkár
hagyatékából került elő, feltehető, hogy a Nyugat elállt közlésétől. 1931-ben a
drámatorzót az író beolvasztja Bodnárné című drámájába, ahol a testvérek
érdekellentéte baltás gyilkosságig hajszolódik. Színpadra megírta után 40 évvel
(1971) kerül Ádám Ottó rendezésében a Madáchba. A címszerep Kiss Manyi halála
előtti legutolsó – nagy – alakítása.
A
Nemzeti Színház és Németh László háború utáni legelső találkozása a szerző
visszaemlékezéseiben így jelentkezik: „A Nemzeti Színház darabot kért tőlem.
Vagy egy tucat darabom veszett el, hevert kéziratban; hozzáfogtam kitisztítani,
újraírni: az igazgató válassza ki, ami a legjobb. Még négy darabom raktam
tisztába, s ha a januári események szét nem dúlják: tizenkét darab közt
választhat. Magyar szerző soha ilyen választást nem kínált föl, mint én az új
kor első színigazgatójának (1947).” Németh elfelejtette Csokonait: ő is nagy
választékot ajánlott Kelemen Lászlóéknak, csupán választ nem kapott a legelső honi
színi direktortól. Németh László drámái problémát jelentettek, még ha be sem
mutattak tőle semmit. 1946. június 27-én a magyar írók kongresszusán,
Debrecenben Lukács György mondja, az abban az időben harcos pártmunkás
esztétikus: „Vitán felül áll, hogy Németh László tehetséges író. Senkinek sincs
joga arra, hogy írói megszólalása elé akadályokat gördítsen. Mi, kommunisták
teszük ezt a legkevésbé. Ha elvtársam és barátom, Major Tamás, a Nemzeti
Színház igazgatója darabot kért Németh Lászlótól, úgy ez a legvilágosabb
bizonyítéka annak, hogy hogyan viszonyulunk mi Németh László írói
megszólalásához.” A kimondott szónál agitatívabb beszéd a tett: Lukács
gyakorlati pártdramaturgként darabot ajánl a pártvezetésű színháznak. Lukács
György bejelentette a nyilvánosság előtt, hogy Németh László elkészült
darabjaiból kért egyet a Nemzetinek. Lukács szerencsére a továbbiakban nem
működteti a Thália Társaság óta kissé megkopott dramaturgi ösztönét.
Leleplezik
a Magyar Közösség „összeesküvő” csoportját. A konstruált per vádlottjai
nyilvánosságra nem hozott kátéjukban Némethre és mélymagyar fogalmára
hivatkoznak. Németh László drámáinak bemutatása 1956. október 22-ig
időszerűtlenné válik. Ekkor kerül hosszadalmas harcok eredményeként színpadra a
Galilei.
A
Bodnárnét Hódmezővásárhelyen, az írót befogadó városban mutatták be.
Beszámolónk a Nagymező utcai Tivoli Színházban megtartott pesti előadásáról
szól. A hódmezővásárhelyi önkormányzat segítségével színpadra támogatott
Németh-művet a színészek játékösztöne a melodráma felé vonta el. Szélesebb
gesztusokat, fájóbb fölkiáltásokat, összehördüléseket láttunk-hallottunk.
Leginkább befelé forduló volt Bregyán Péter ifj. Bodnár János káini
testvérgyilkos szerepében. Finom színekkel megfestette a testvérben az
osztályharcot. Pécsi Ildikó nagy mesterségbeli biztonsággal játszott egy
cserfes szomszédasszonyt. Hegedűs Miklós (Bodnár Péter), Sárdi Zoltán (az
intéző), Bessenyei Emma (Örzse), Horváth István (Csendőr), Horváth Sándor (id.
Bodnár János), Bakonyi Csilla (Cica), Straub Péter (Szolga) mellett tetszett
Szekeres Ilona (Öregaszszony). Olyan varjúi feketéjében, akár egy Berki
Viola-tusrajz. Antal Anetta vállalta a színészi halálugrást a címszerepben.
Nemcsak Kiss Manyi (és a tévéváltozat Sulyok Máriája) után komiszan háládatlan
eljátszani Bodnárné roppant tragikai szólamát. Bodnárnét súllyal megjeleníteni,
meggyőzően magára vállalni a szörnyű tettet, a tett eltussolását, saját fiának
másodszori megsemmisítését, s átvállalni mellőzött fiának bűnét: alkati
sajátosságokon túlmenően egy sereg előkészítő szerep eljátszását is
föltételezi. Antal Anetta nem játszott Bodnárnét megelőzően Medeiát, de
Klütaimnésztrát sem. Hiányoztak görög szereptanulmányai, amiket beépíthetett
volna a paraszt-tragika megelevenítésébe.
Tehertétele
az előadásnak a gazdasági és gazdaságos okokból összevont négy felvonást két
részben adni. Hogy az utolsó felvonásra nem építenek új díszletet: azzal a
megkerülhetetlen rémdrámai hatással jár, hogy egy ágyon fekvő lemészárolt tetem
fölött kell eljátszani egy teljes felvonást. Ez nemcsak valószínűtlenné és
oktalanná teszi a Csendőr nyomozását, hanem kínos ízlésű drámai helyzeteket hoz
létre.
Pécsi
Ildikó rendezte az előadást. Okosan tömörített. Lehagyott szerepeket.
Tapintattal megkurtította a szöveget. Játékmesterként shakespeare-ien járt el.
Követte Hamletnek a színészekhez intézett szavait, bár kissé félreértve.
Shakespeare azt mondta: illeszd a szót a cselekvéshez, de nem arra gondolt,
hogy minden szóhoz illesszenek hozzá egy cselekvést.
M. G. P
|
|
Védett
növényeket irtottak ki a mártélyi holtágban
In: Magyar Hírlap, 2001. szeptember 29. 19. o.
A
Hódmezővásárhelyhez közeli Tisza-holtágban az idei kánikulai nyár végére szinte
lehetetlenné vált a fürdés és a pecások sem hódolhattak kedvtelésüknek, mert vastagon
beborította a békalencse a vizet. A helyi horgászok az üdülőtulajdonosokkal
együtt gereblyével, vasvillával kezdték a partra húzni az elburjánzott vízi
növényzetet. A vásárhelyi önkormányzattól is segítséget kaptak, húsz közmunkás
is beszállt a holtág vizének megtisztításába. A Kiskunsági Nemzeti Park helyi
képviselője ekkor vette észre, hogy a lázas munkában védett növények ezrei
kerültek a partra. A rucaöröm és a sulyom nemzetközi egyezmények által is
védett növény. Ez utóbbi kipusztulófélben van Európában. A természetvédők
jelzésére az irtást azonnal abbahagyták, de így is tetemes a kár.
A Kiskunsági Nemzeti Park munkatársa, Kardos Mária elmondta, a növények eszmei
értéke 2 ezer forint példányonként, mégsem tesznek feljelentést
természetrongálás címén, hiszen lehetetlen lenne megállapítani, ki hány szál
sulymot vagy rucaörömöt húzott ki a vízből.
Csala
Gabriella